Aftershock

Végül a hosszabb távú célok háttérbe szorultak, amikor rájöttem, hogy egyre többen veszik körül az épületet, amiben voltam. Egyelőre nem tudják, hogy itt vagyok, de ez nem tart sokáig, előbb-utóbb zajt csapok, és akkor vége. El kell mennem innen, tulajdonképpen ilyen egyszerű. De hogy? A hova másodlagos. A pince ablakain nem tudok kijutni, lábak, lábak mindenütt. Némelyik rothadt. Felmentem az alagsorba. Hemzsegtek az utcán. A szomszédos épületek messze voltak. Tűzlépcső? Az elsőn kiléptem az erkélyre. Egy kisebb sikátorra nézett, nem a legdrágább iroda lehetett ez. Odalent vagy tíz mocsok kószált. Ha nem sietek, lesz az húsz is. Visszamentem az épületbe, a falról leakasztottam a tűzoltókészüléket, és elindultam lefelé a létrán, amennyire tudtam hangtalanul, de persze észrevettek. A bejárat felé nem akartam nenni, ott nagyon sokan vannak. A sikátor másik végét egy kerítés zárta le. Utána egy nagyobb üres telek következett... a többit meg majd megnézem, ha ott vagyok. Lőni nem akartam. Két kézre fogtam a poroltót. Átvágtam köztük. Csak fejre ütöttem. Kocsonyás cuppanással szakadtak be a fejek. Nem számoltam, hányat csaptam le. Végül elértem a kerítést. Ledobtam a fegyveremet és átmásztam. Mögöttem egyre többen gyülekeztek, már egyértelműen én kellettem nekik. Ha elegen jönnek, simán kidöntik a kerítést. El kell tűnnöm innen. De pincét soha többé. Két napja nem alszom. Gyerünk innét. Kell pár óra, különben az lesz a vesztem, hogy nem tudok gondolkodni. Átvágtam a telken, arra, amerre a városhatárt sejtettem. Az urbánus környezet a legrosszabb, ha valamit, ezt megtanultam ma.