Fények. Sötét. Lüktető fájdalom. Lassú, édes csönd. Zajok, de egyre tompábban. Cseng a fülem, olyan hangosan, hogy lassan mást sem hallok, a világ -- végre, Istenem, végre -- eltűnik, tejfehér ködbe vész, a kutya nedves bundájának illata még behatol valahogy az érzékeim közé, de a fájdalom már a múlté. Tisztán gondolkodom, meghalok, helyreáll a rend, az az őrült rend, ami akkor alakult ki, amikor rólam megfeledkezve mindenki elment, de önző gondolat ez is, hiszen tudom, hogy voltak még rajtam kívül, majdnem megint álmodozni kezdek, hogy ha majd megtalálok valakit, de aztán eszembe jut, hogy nem kell, már nem. Ettől megkönnyebbülök. Nem fáj, és ez jó, ez az egyetlen dolog, ami számít, nem fáj már a seb, nem érzem, ahogy folyik el az életem, nem fáj anyám hűvös kezének emléke, apám viccei, a lány csókja, a lelkesedés, a bánat. Nem fáj már semmi, a harc is a múlté, az embertelen küzdelem, amit folytattam, magammal, a világgal, a rohadékokkal. Elmúlik csendben, csak hagyjatok, hagyjatok, nem, ne rángass, nem akarom már. Feladtam, nem volt könnyű, de feladtam, hagyd meg nekem ezt az utolsó döntést, bárki vagy, ne tedd, ne segíts, ne ölj meg, engedd, hogy úgy legyen ezúttal, ahogy én akarom.