Aftershock

Persze nem volt mindig ilyen egyszerű. Volt egy rohadék, akit vagy két héten keresztül kellett figyelnie, mire a mindennapi rutinból előtűnt valamiféle gyengeség. Élvezte ezt is, hiszen olyan volt, mint régen, amikor még normális -- szerinte persze csak simán más -- volt a világ, mint ma. Akkor nem lehetett szabadon, ahogy jól esett csinálni a dolgokat, és ennek a fickónak a biztonságra törekvése visszahozta a vadászat igazi izgalmát. És végül persze győzött, és bizony kiélvezte a győzelem minden pillanatát. Ilyenkor a világ urának érezte magát, sokkal jobban, mint azelőtt. Régen nem örülhetett, nem tombolhatott, hiába volt szinte művészi egy-egy vadászat, utána megint bujkálnia kellett. Az apokalipszis számára az igazi szabadságot hozta el. Ezért volt mindenkire sokkal veszélyesebb, mint szinte bármi, amit az új világ tartogatott.

Mr. N a hálószobában üldögélt, és egy konzervet nyitott ki éppen. Mosolygott, amikor eszébe jutott a pillanat, amint a nő -- aki most a nappaliban fekszik,  még halálában is védelmezve a gyereket -- veszett fúriaként támadt rá, amikor a konyha felé indult. Addig csak ült ott, végignézte, ahogy Mr. N berúgja az ajtót, végigméri őket, bejárja a lakást, próbálja elképzelni a mindennapjaikat. Néha rájuk nézett, élvezte a rettegést a szemükben, és komótosan, némán, mint valami tudós, összeszedegette az illatokat, emlékeket, mindent, ami ezt a két embert jelenthette. Volt apa is, de valahogy meghalt, ami nem csoda manapság, gyászkeretes fényképe az éjjeliszekrényen állt. Amikor úgy érezte, eleget tud, kiment a konyhába, hogy a készleteiket, ha vannak, felmérje. Így dolgozott. A nő ekkor támadt rá. Mr. N leütötte, visszalökte a szobába. Az ütés kicsit nagyra sikeredett, nem így szerette volna, de egye fene... Az ájult nőt késsel, a gyereket fegyverrel intézte el. Nem érzett magában kedvet többre, pedig sokszor, ó de sokszor játszadozott velük. Az emléktől újra elvigyorodott, és evett tovább.