Haver... Igazából hosszú idő óta most engedtem először -- tudván, hogy úgyis útba fogom ejteni a Bakonyt az úton --, hogy a bánat utat találjon magának. Nem tudom, hol van a kutyám. Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú valami mesében, csókolom, nem tetszett látni a kutyámat, de csak Istent tudtam kérdezni, Isten pedig nem válaszolt. Nem tudom, halott-e vagy csak elmenekült. A szívem mélyén úgy éreztem, nem hagyott volna egyedül, még az élete árán sem, de nem tudtam biztosan. Vissza kell mennem, meg kell tudnom, mert különben nem lesz nyugalmam soha. Az ilyen gondolatok sokszor a legmeglepőbb hatás érték el: ezúttal is olyan tettvágy buzgott fel bennem, hogy -- ki tudja hányadszor -- papírt és ceruzát vettem elő.
