Aftershock

Nem jutottunk el kórházig végül, csak valami nagyobb orvosi rendelőbe. Szerencsére volt mellette egy gyógyszertár is, bár sok mindent nem hagytak benne. Johant betámogattam -- inkább becipeltem -- egy szobába, felfektettem az ágyra. Félájult volt, amit nem bántam, mert ki tudja, mit kell csinálnom vele... Levágtam róla a nadrágot. A lába összeroncsolódott, bokájának törött roncsai itt-ott kibökték a bőrt. Ha orvos lennék és a világ normális lenne még, akkor se biztos, hogy össze lehetne rakni. Így viszont semmi esélye, hogy rendbehozzam. Gondolkodni kezdtem. Le fogom vágni a lábát. De előtte vigyem haza? Ott többen lennénk, van meleg, van forró víz. De legalább 2 óra, mire hazaérünk, és annyi idő alatt nem tudom, mi történne vele. Bolond voltam, hogy nem vetettem legalább egy pillantást a lábára, mielőtt úgy döntötem, hogy nem haza megyünk. Körülnéztem. Ide, úgy látszott, nem jutottak be, érintetlen volt a helyiség. Odaléptem a gyógyszeres szekrényhez, betörtem, és válogatás nélkül szórtam be a holmit a táskába. Hogy legyen valami értelme enek az egész kirándulásnak. Amikor a felső polcot söpörtem volna le, megakadt a szemem egy dobozon. Vicodin. Nem hittem benne, hogy túl sokat érne egy szilánkosra tört boka esetében, de ki tudja. Jelnek tekintettem: hazamegyünk.

Nem tudtam, meddig jutott ennyi idő alatt. Odarohantam az ablakhoz. A földön feküdt összegörnyedve, a lábát fogta. Nem kiáltozott, egyelőre legalábbis. Megmarkoltam a zsinórt és lemásztam én is. A parkolóban kószáló mocskok nem figyeltek fel ránk. Lekuporodtam Johan mellé, hogy megvizsgáljam. A jobb lábára érkezhetett. A bokája kifordulva, a nadrágszárán már átütött a vér. Hát ez nem lesz egyszerű. Megpróbáltam felidézni, hogy láttam-e kórházat vagy legalább egy rendelőt idefelé a városban, de sajnos nem. Még nagyon kint voltunk. Mindegy, először innen tűnjünk el. Pár méterre tőlünk állt egy régebbi Audi. Terepjárónak jobban örültem volna, de legalább első kerék meghajtású. Talán nehezebben akad el, mintha egy BMW lenne. Szóltam Johannak, hogy maradjon csöndben, ha tud, mindjárt elhúzunk innen. Fátyolos tekintettel bólintott. Pár perc múlva kiszáguldottunk a parkolóból. A zárral nem volt időm finomkodni, úgyhogy a jobb hátsó ajtón ki kellett törnöm az ablakot. Így aztán hideg volt. Én kibírtam volna, de Johanért aggódtam. A sokk, a félelem, a fájdalom és ez a hideg együtt könnyen megölheti. Átgondoltam, megvan-e minden otthon ahhoz, hogy legalább megpróbáljam ellátni a lábát. Végül úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, és a belváros felé fordultam. Ha találok egy kórházat, Johan hamarabb meleg helyre kerülhet, összeszedhetem, ami kell, és még egy autót is szerezhetek, aminek nem kell kitörnöm az ablakát.
-- Kitartás -- mondtam neki. -- Sikerülni fog. -- Nem tudom, hallota-e. Nem tudom, elhittem-e.