Aftershock

Végül persze csak lementem. Az agyam úgy csinált, mintha sose lett volna testvérem, évek teltek el, mindenki úgy csinált. De a tudatalattim, vagy nem tudom mi, oda irányított, a nagy pinceajtóhoz. Este volt, az árnyékok megnyúltak, szép őszi nap végén jártunk, amikor egy pillanat alatt kúszik vissza a hideg és a nyálkás csöpögés. Ott álltam az ajtó előtt, rajta a lakat, kezemben a kulcs. Nem tudom, mit gondoltam, amikor felmarkoltam anyám kötényéből. Kinyitottam a lakatot. Az ajtó hangtalanul tárult ki, meglepően csöndes volt, azt hinné az ember, hogy egy ilyen régi pinceajtó, egy ilyen őszi délutánon legalább nyikorog vagy valami... Sötét volt odalent és förtelmes bűz áradt felém. Nem volt semmihez hasonlítható. Elindultam lefelé, azt hiszem, már itt elveszítettem a józan ítélőképességemet, vagy éppen most jött meg először hosszú évek után. Tudnom kellett, mi van, ki van odalent. Egy hét múlva elmegyek innen, kollégista leszek a gimnáziumban, és ha most visszafordulok, sosem lesz nyugtom. Leértem a lépcső aljára. Félhomály uralkodott a pincében, valahonnan szűrődött be fény, vagy itt égett a lámpa, nem tudom. Takaros rendben szén és még több tűzifa. És valami az egyik halom mögött megmoccant. El akartam futni, de képtelen voltam. Csak álltam ott, és vártam, hogy mi lesz, és az öcsémre gondoltam, hirtelen eszembe jutott, hogy van öcsém, de hol van? A valami elővánszorgott a farakás mögül. Két lábon állt, csont és bőr volt, tele sebhelyekkel, a feje több helyen rohadt már, az egyik szemgödre üres volt. Megmaradt szeméből értelmetlen, embertelen gyűlölet sugárzott. Rám vetette magát, és én nem mozdultam, az jutott eszembe, amikor utoljára halat fogott... És mielőtt hozzám érhetett volna, a falba vert kampóra kasztott lánc megállította. Ott kapálózott, hörgött előttem a testvérem, de nem tudott a közelembe férkőzni, mert a nyakába vetett vaskarika, amit valószínűleg az apám tett rá, megállította. Rettegtem, és egy pillanatra megnyílt előttem az a feneketlen űr, amiben a szüleim létezhettek már évek óta, megértettem, hogy védeni akartak mindkettőnket, de képtelenek voltak a végleges megoldást választani, és így mindenki csak szenvedett, de jót akartak. Már rohantam fel a lépcsőn, és soha ilyen hálás a gimnáziumnak nem voltam, elmehetek innen, és vissza se kell jönnöm, és ha egyszer elfelejtettem az öcsémet, még egyszer meg tudom tenni, csak akarnom kell.

És nagyjából sikerült is, míg Mariann meg ez a sok mocsok újra fel nem idézte az egészet. És most hazafelé tartok, hogy megtegyem, amit már réges régen meg kellett volna tennem.

Vidéken éltünk, nagy ház, erdők, tavak között. Ketten voltunk testvérek, aztán az öcsém megbetegedett egy nap, és nem tudom, mi lett vele. Nem halt meg, mert temetés nem volt, apámék meg nem mondták el, hogy mi történt, mindenesetre eltűnt az életemből, pedig a legjobb barátom is volt. Nem tudom, hány éves lehettem, nem voltam több 12-nél. És nem értettem, miért tiltják meg, hogy lemenjek a pincébe. Attól kezdve semmi nem volt ugyanolyan, a jókedv elhagyta az otthonomat, és őszintén szólva engem is. Tiltott területek jelentek meg ott, ahol addig minden az enyém volt. Egyedül kószáltam az erdőben, egyedül pisztrángoztam a patakokban, de üres volt és ízetlen, bármit csináltam. És lassan-lassan nem gondoltam többé a testvéremre, nem gondoltam a pincére, ahol anyám néha-néha eltűnt, hogy percek vagy órák múlva kisírt szemmel jöjjön vissza. Azt hiszem, csak a gyerekeknek adatik meg az, hogy ártatlanok maradjanak akkor is, ha a szemük előtt zajlik valami, ami rossz, a velejéig rossz.

Tudtam, hogy valamikor szembe kell néznem a dologgal, egész felnőtt életemet úgy éltem le, hogy tudtam, addig nem nyugodhatok. Ezért nem is lepett meg, amikor rádöbbentem, hogy tudat alatt már két hete hazafelé tartok, hazafelé, ahonnan vissza se nézve, rettegve menekültem el 16 évesen, ahol lezáratlan ügyek vártak. Most, hogy a világ összeomlott körülöttem, most jött el a pillanat, hogy lerendezzem még ezt, és ha meglesz, nyugodtan halok meg, vagy maradok életben, de ez a két dolog, ahogy látom, mostanában nem sokban különbözik egymástól, végül is ők is meg én is csak megyünk a kajára. Nincsenek operák, nincsenek új kocsik. Leegyszerűsítettük a világot. És a legfélelmetesebb az, hogy sokkal bonyolultabb akkor sem volt, amikor az ember azt hitte, ő a leghatalmasabb lény az univerzumban.