Aftershock

Egy nap néztem, ahogy Haver eszik, odakintről varjúkárogás szállt le az égből, nekem pedig az jutott eszembe, hogy úgy néz ki, ez az egész elsősorban tényleg csak az embert érinti, az állatok meg a növények simán átvészelték. Persze nem mind, de tömegesen csak az ember halt meg. És ahogy több hét vagy talán hónap után itt az erdőben már kezdtem levetni magamról az urbánus embert, és együtt lélegeztem az erdővel, folyóval, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez így normális. Hogy ennek így kellett lennie, a természet vadhajtása vagyunk – voltunk? Nem volt ez a gondolat megnyugtató vagy a megvilágosodásszerű. Egyszerűen békésebb napokon, amikor más dolgom se volt, mint gondolkodni, mindig erre jutottam. Aztán arra, hogy azért mégiscsak kéne valami társaság, neadjisten társ... Aztán a havat néztem, a hőmérőt – -20-at mutatott ma is – és jó volt a gondolat, hogy majd... még nem érdemes visszamerészkednem az ember építette, ma olyan de olyan szánalmas nagyvárosokba, mert itt és most mindenem megvan, ami a túléléshez kell, most nem kalandozhatok, mert ilyen hidegben elég egy éjszaka odaint ahhoz, hogy vége legyen ennek az egésznek. De valahol a szívem mélyén elkezdtem unatkozni, de ez a gondolat olyan szentségtörőnek tűnt, hogy sokáig nem voltam hajlandó szembenézni vele. Pedig végül nem a veszély – abból is jött bőven –, nem a félelem – állandó társam –, hanem az új iránti vágy, az ismeretlen vonzása és az unalom taszítása volt az, ami kivetett erdei magányomból. De most még hideg van, nagyon.

 

Egy szar nap ebben a helyzetben egyáltalán nem biztos, hogy konkrét életveszéllyel jár együtt. Lehet, hogy csak rosszul alszol, felébredsz az éjszaka közepén, és mindenféle hangokat hallasz. A szél zörgeti az ablaktáblákat, nyikorognak az eresztékek, odakint vihar tombol, te pedig fekszel, takarók közt, a lassan kihunyó tűz apró pöffenéseit hallgatod, és újra elővesz a kétségbeesés, hogy holnap is csinálni kell, rosszul mondom: hogy holnap is csinálni fogod, mert végül életben akarsz maradni, de ilyenkor, az éjszaka magányos, sötét pillanataiban fogalmad sincs róla, hogy miért. Aztán vagy megpróbálsz aludni, vagy felkelsz és teszel-veszel, megnézed az ajtókat, ablakokat, hogy biztonságosak-e, egy kondérban vizet melegítesz, fürdesz, eszel. Ha ezalatt elmúlik ez a nyomott hangulat, akkor talán tervezni is kezdesz. Ha meg nagyon jó kedved lesz véletlenül, akkor nemcsak a holnapot tervezed meg, hanem esetleg arra is gondolsz, mi lesz tavasszal, nyáron, jövő télen... De az ilyesmi ritkán fordul elő. Inkább gépiesen végrehajtasz minden nap mindent, amire a rutin megtanított, és sokszor azon kapod magad, hogy jócskán sötétedik, mire befejezted. Valószínűleg az ilyesmire szükség is van, mert ha csak a gondolkodás maradna, már rég bediliztél volna.

 

A kenyér végül is nem hasonlított nagyon a kenyérhez, az élesztő hiánya erősen befolyásolta a dolgot. Elvileg lehet éleszttőt csinálni lisztből meg vízből valahogy, ennek majd utána kell olvasni, biztos van a könyveimben valami. De legalább kenyérszerű volt külalakra, amit sütöttem. Hatalmasan bevacsoráztam aznap, vastag szelet – ízetlen – kenyerekkel tunkoltam ki a sólet maradékát. Utána nekiálltam felszerelni a bejárati ajtóra a reteszt, amit a városból hoztam. Nem volt valami bonyolult dolog, két hatalmas ácskapocs-szerű vasdarab, amit vagy 4 csavarral fúrtam bele az ajtófélfákba, keresztbe meg rátettem egy jó vastag deszkát, kész is. Ami vagy aki ezt kiüti, az már tokostul jön be. Jó volt nézni belülről ezt az ajtót, azt mutatta, hogy még itt vagyok és próbálok tenni valamit. Pedig néha nagyon nem volt hozzá kedvem. Úgy döntöttem, hogy a hálószoba ablakát – addigra visszavittem az ágyat – bedeszkázom, a szobákat szintén, amit nem használok. Azután elmentem fát vágni.

 

Autóban ültem, amikor először láttam jelét annak, hogy valami baj van, valami baj lesz. Általában nem hiszek a természetfelettiben, de az a nap olyan baljósan indult, a világ egész színe megváltozott, a felhők fenyegetőn tornyosultak a nyári égbolton, az emberek mogorván, türelmetlenül siettek dolgukra, én pedig egyedül éreztem magam, annyira, mint majd később, minden nap... Társaságra volt szükségem. Nem tudtam, kit keressek fel, barátot, családot, szerelmet? Nem volt kedvem egyikhez sem, végül persze a nő győzött, mert ha más nem, hát a szex legalább eltereli majd a gondolataimat. De nem volt szex, ehelyett betegség volt, láz, fájdalom – és két nappal később halál, de addigra meghaltak ezrek, tízezrek, én meg csak álltam, és nem tudtam, hogyan temessem el azokat az embereket, akiket ismertem, azon pörgött az agyam állandóan, amíg dolgoztam, hogy milyen sorrendet válasszak, kit tegyek először a sírba, ez valahogy nagyon fontosnak tűnt. És a vicc az, hogy nem emlékszem, hogy döntöttem, azt sem tudom, mennyi idő telt el, valahol az apám és a kutyám halála környékén elvesztettem a fonalat és csak csináltam, amiről azt hittem, a dolgom. Nem beszéltem senkivel – akkor még éltek néhányan, akik szintén temettek és sirattak –, senki nem beszélt, csak némán hordozták a halottakat, ki elásni, ki máglyára, és esett az eső.

 

Volt időm gondolkodni eleget, mert nem történt semmi hosszú órákon át. Eszembe jutott az a Stallone-film, amikor bérgyilkos és Banderast szívatja hasonlóan, mint ahogy én szívtam. Ahogy telt az idő és egyre türelmetlenebb lettem, úgy lettem mégis egyre biztosabb abban, hogy van odabent valaki. Nem tudom, miért. De elképzeltem, hogy a házamban, az otthonomban, ebben a rohadt mocskos világban az egyetlen helyen, ahol egy kis nyugalom vár, egy betolakodó lófrál, és ki tudja, mit művel... Nem bírtam tovább várni. Beindítottam a motort és lassan az ajtóhoz gurultam. Csönd. Haver feszülten figyel. Kiszálltam, a kutya azonnal mellettem termett. Együtt léptünk be az ajtón. Félhomály, a tűz halkan duruzsolt a kandallóban. Semmi nem árulkodott arról, hogy járt idebent valaki, nyomokat se láttam odakint. Mégsem tudtam megnyugodni. Valami nem volt rendben. Bezártam az ajtót. Hangosat kitáltottam, van itt valaki. Persze csak a néma csönd válaszolt. Majdnem elbőgtem magam, nem tudom, miért. De ez a semmibe szálló kiáltás, ez a válaszul kapott néma csönd valahogy teljes súlyával szakította rám újra helyzetem minden képtelenségét és kétségbeejtő voltát. Gyorsan körülnéztem minden helyiségben, felmértem a készleteimet újra – nem hiányzott semmi látszólag –, majd körüljártam a házat. Sehol semmi. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha kezdek megőrülni?

 

Aznap, amikor először merészkedtünk ki a házból – a lábam meglepően gyorsan gyógyult, úgy látszik nagyon rosszul lövök –, egyik kezemben a pisztollyal, másikban elmaradhatatlan botommal, elég nehezen haladtam előre. De már napok óta nem indítottam be a kocsit, talán egy hét is eltelt, és hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt. Boldogan vigyorogva hallgattam a motor duruzsolását, amikor valami elvillant a szemem előtt, és ez jeges rémülettel töltött el. Valaki, nagyon úgy láttam, bement a házba. Egyszerűen besétált. Nem láttam, férfi volt-e vagy nő, sőt még azt sem, normális ember vagy micsoda... úristen, hiszen egy rohadt mókus is lehet. Én meg itt ülök kint, testi mivoltomban a legkevésbé sem fenyegetően. Bár van fegyverem, rohadtul félni kezdtem, mondhatni régi ismerősként üdvözöltem a rettegést. Haverra néztem, úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, és lehet, hogy így is volt. Azt az okos tervet eszeltem ki, hogy megvárom, míg kijön a betolakodóm, és ha rosszakaró, elütöm. Hangozzék bármilyen primitíven vagy viccesen, tényleg a legjobb megoldásnak tűnt.

 

Amikor legközelebb felébredtem, tudtam, hogy ezt is megúsztam. Lázam alig volt, a lábam pedig egészségesen fájt. Hátradőltem az ágyban és hálát rebegtem valakinek. Megpróbáltam felkelni. Hát rálépni nem tudtam, az hamar kiderült. Félve vettem le a kötést, de úgy tűnt, valóban rendesen gyógyul a seb. Haver odaállt mellém, rátámaszkodtam meg a botomra és kimentünk a konyhába. Éhes voltam, ezt jó jelnek tekintettem. Most nem voltam válogatós, a jó öreg babkonzervet vettem elő, Havernak is szeltem egy jó vastag szelet sonkát -- ami a legértékesebb kajám volt mellesleg. Ekkor jutott eszembe újra, hogy vajon mennyire biztonságos ez a hely? Mert igazán kezdtem megszeretni. Kinéztem az ablakon. Az erdőt friss hó borította, nyomok nem látszottak semerre. Mivel most pár napig nem szándékoztam elhagyni a házat, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tudatosan figyeljem meg, ha feltűnnek újra, és megpróbáljak Winnetout játszani. Ebben az egész hülye világvégében ez volt a legérdekesebb: hogy úgy volt muszáj mindenféle gyermekkori álmot meg képzelgést végrehajtani, hogy a legkevésbé se volt hozzá kedvem, viszont nem ritkán az életem múlt rajta.