Aftershock

Amikor rájöttem, hogy vagy ők, vagy én, onnantól kezdve elég könnyű volt egy csomó minden. Persze, engem is sokkolt ez az egész, meg rossz volt látni, hogy emberek, akiket ismertem, meg akikkel együtt ittam, meghalnak, és semmit nem tudnék tenni, az meg hogy aztán visszajöttek, még rosszabb volt. De amikor ez elmúlt -- és elég hamar elmúlt --, akkor jött a gond a túlélőkkel. Valahogy nagyon hamar kiderült, hogy nincs elég kaja, a városban legalábbis, és hát persze, hogy sokkal többet akart mindenki, mint amennyi 1-2 napra elég. Állítom, hogy a legcsúnyább dolgokat akkor láttam. És csináltam. A kiképzés, meg a fegyverek, meg hogy mertem őket használni, mind jól jött. Öltem, mert tudtam, ha nem ölök, végem. Ilyen egyszerű.

-- Elmondok neked valamit. Ez a cucc jó, addig legalábbis, amíg meg nem halsz. Az, hogy végül is emiatt pusztult el egy csomó ember, az anyukád meg az apukád meg a barátaid, ma már nem számít, vagy nincs sok értelme foglalkozni vele. Túlélted, mint ahogy én is, meg még egy páran. És ne hidd, hogy nincs benned. Ott van, ott munkál, mint a Pókember filmek elején, amikor mennek a kis pók-dns-ek és baszakodnak, ott van, rákapcsolódik, és átveszi a dolgokat. És ha majd bekrepálsz, fel fogsz kelni te is, és olyan agyatlan zabálógép leszel, mint a nagymamád -- már ha meg nem halt a dolgok előtt --, de addig nem rossz cucc ez, hidd el. Nem azt mondom, hogy úgy fogsz gyógyulni mint valami szuperhős, de hamar összerakja magát a tested, hidd el, tudom. Szóval így állunk. Nem úszta meg ezt a szart senki. Csak van, aki nem halt bele rögtön. Ez hogy tetszik? Amikor megértettem, engem megnyugtatott. Tudod, hogy néztél ki, amikor megtaláltalak? Mint egy darab szar, a beled is lógott. És most nézz magadra. Holnap felkelsz. És akkor beszélgetünk.