Aftershock

Fények. Sötét. Lüktető fájdalom. Lassú, édes csönd. Zajok, de egyre tompábban. Cseng a fülem, olyan hangosan, hogy lassan mást sem hallok, a világ -- végre, Istenem, végre -- eltűnik, tejfehér ködbe vész, a kutya nedves bundájának illata még behatol valahogy az érzékeim közé, de a fájdalom már a múlté. Tisztán gondolkodom, meghalok, helyreáll a rend, az az őrült rend, ami akkor alakult ki, amikor rólam megfeledkezve mindenki elment, de önző gondolat ez is, hiszen tudom, hogy voltak még rajtam kívül, majdnem megint álmodozni kezdek, hogy ha majd megtalálok valakit, de aztán eszembe jut, hogy nem kell, már nem. Ettől megkönnyebbülök. Nem fáj, és ez jó, ez az egyetlen dolog, ami számít, nem fáj már a seb, nem érzem, ahogy folyik el az életem, nem fáj anyám hűvös kezének emléke, apám viccei, a lány csókja, a lelkesedés, a bánat. Nem fáj már semmi, a harc is a múlté, az embertelen küzdelem, amit folytattam, magammal, a világgal, a rohadékokkal. Elmúlik csendben, csak hagyjatok, hagyjatok, nem, ne rángass, nem akarom már. Feladtam, nem volt könnyű, de feladtam, hagyd meg nekem ezt az utolsó döntést, bárki vagy, ne tedd, ne segíts, ne ölj meg, engedd, hogy úgy legyen ezúttal, ahogy én akarom.

Csönd volt körülöttem. Haver már arrébb húzódott, lehasalt, fejét a két mellső lába közé fektette, és onnan nézett. Néha halkan nyüszített, de nem jött közelebb. Lehunytam a szememet, és egy régi-régi nyár jutott eszembe, még a lány haját is éreztem. És emberek voltak mindenütt, idegesítő, önző, buta emberek, akiknek a hiánya -- ki gondolta volna! -- fájóbb lett, mint bármi. Elaludtam, mert mikor újra kinyitottam a szememet, sötétedett, Haver nem volt ott, elment élelmet szerezni talán. Nem voltam messze, tudtam, éreztem, hogy ha még egy kilométert, vagy tizet, megteszek, egy kanyar után meglátom a komor erdőt, a hatalmas fenyőkkel, a tavat, a kis házat, amit az úton apró darabokból raktam össze. Szerettem volna odaérni, megpihenni, visszakapni egy órát legalább abból, amit egész életemben kerestem, és amit csak a baj beköszönte után, és akkor is csak egy-egy napra, a Bakonyban találtam meg. A békét és az elégedettséget, hogy nem rajtam múlik innentől kezdve. Hittem, hogy ha odaérek Északra, megkapom.

És most itt fekszem, csak mert egy órára figyelmetlen voltam, talán az örömtől, mert éreztem, hogy lassan hát mégis odaérek, itt fekszem, körülöttem egy pár rohadék teteme, foguk közt még mindig cafatok lógnak, amiket belőlem téptek ki. Itt fekszem, lassan elvérzek, és most már lassan se haladok.