Aftershock

Nagy nehezen rávettem magam a városba való leruccanásra. Két napja nem esett a hó, a ház környéke napok óta csendes volt, újabb nyomokat sem fedeztem fel. Nem tudtam, örüljek-e ennek. Az autóba egy csomó pokrócot, kaját pakoltam, sőt még egy rakás tűzifát is. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elakadok valahol. Haverral nem tudtam, mit csináljak. Szívem szerint magammal vittem volna, hiszen ki tudja, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. De az eszem azt súgta, jobb itt hagyni. Kitettem neki jó pár napra való kaját, leültem a székbe, és odahívtam. Megfogtam nagy fejét, szemébe néztem, és amennyire tudtam, hihetően előadtam neki, hogy legföljebb egy napra megyek el, de remélem már estére itt leszek. Úgy tűnt, megértett. Beültem a kocsiba és elindultam.

A nyomok odakint nem hagytak nyugodni. Kezdetleges csapdákat állítottam fel, amik legalább jelzik valahogyan, ha betolakodó jár a ház körül vagy a házban. Volt egy könyvem, amiben brutálisabb eszközökről volt szó, de azokhoz egy csomó mindent be kellett volna szereznem a városból, és valamiért nem akaródzott elindulnom. Még nem. Így viszont hamar azzal fizettem a halogatásért, hogy egy éjjel arra riadtam, hogy valami nincs rendben. Haver morgott mellettem halkan. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül a házban. Hallani nem hallottam semmit, de érezni lehetett a feszültséget. Lenyúltam az ágy mellé. A puska hűvösen simult a kezembe. Füleltem, de minden néma volt. Lassan kikászálódtam az ágyból és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam. Semmi, bár sötét is volt. Egyszerre hűvös levegő csapott meg és egy halk koccanást hallottam. Világos lett minden. Tolvaj járt a házban. Odamentem az ajtóhoz, feltéptem. Semmit nem láttam odakint, csak a hó világított. A nyomokat majd reggel nézem meg. És valami komolyabb reteszt is szerelnem kell az ajtóra. Meg talán üzenetet hagyni a tolvajnak, hogy mi volna, ha nem lopna, hanem beköltözne. Jaj, de bonyolult és mégis milyen egyszerű lett minden. Leültem a konyhában, Haver az ölembe tette a fejét, én pedig gondolkozni kezdtem a holnapról. Másnap megvizsgáltam a nyomokat. Ha jól vettem ki, egyedül volt, bár elég keméynre tapostam már a havat a ház előtt, így egyértelműen nem tudtam megállapítani, a helyet meg, ahol a szűz hóba ért, nem találtam meg. A fészerben kerestem valamit, amivel biztonságosabbá tehetem a házat, ez mindennél fontosabbnak tűnt, de sajnos semmit nem találtam, amivel el tudnám reteszelni belülről az ajtót. Újabb tétellel gyarapodott a bevásárlólistám. Éreztem, hogy nem halogathatom sokáig az indulást. Le kell mennem újra. Félelmetes érzés volt, talán azért, mert idefent el tudtam hitetni magammal, hogy ez az egész magány és minden csak idefent van, és én választottam. De megint szembenézni a kihalt nagyvárosokkal, a szerte heverő hullákkal (bár reméltem, hogy mostanra széthordták őket az állatok), minden zajra összerezzenni, hogy hátha egy rohadék jön... De nem volt választásom, mert azok a dolgok, amik a listámon szerepeltek, egyszerűen kellettek. De még nem, még pár napig maradok. Egy székkel kitámasztottam a kilincset, mint az amerikai filmekben szokták, a hálószobát pedig ideiglenesen lezártam. Kihúztam az ágyat a nappaliba, úgy gondoltam, elalvás előtt azzal is elzárom az ajtót, a tűz pedig egész éjjel égni fog. Egy-két napon át megpróbáltam minél később elaludni, de egészen hajnalig nem mozdult semmi, engem pedig elnyomott az álom.

Traktorról álmodtam. Gyerekkoromban is vonzottak a traktorok, olyan jó nagy piros gépeknek tűntek, amik előtt nincs akadály. Álmomban egy ilyen óriási masinában ültem és mentem valahova, és jó volt, zúgott veszettül. Amikor felébredtem, valahol a szívem mélyén tudtam, hogy miért álmodtam traktorral. Már hetek óta kenyeret szerettem volna enni, és a kenyérhez vezető legrövidebb út a traktoron át vezetett. Addigra az azelőtt készült kenyerek gyakorlatilag mind ehetetlenné váltak, szóval nekem kell sütni. Nem örültem túlságosan ennek a gondolatnak, mert tudtam, hogy megpróbálom végigvinni. Elsőre talán nem kell a búzát is magamnak megtermeszteni – ennyiben sántított az álom megfejtése –, lisztet meg ilyesmit talán találok még odalent a városokban, de a vége úgyis az lesz, hogy megpróbálok bevetni egy kis földdarabot. Egyelőre azonban szó sem lehetett erről, a tél derekán se jártunk. Úgyhogy kimentem a ház elé, és az ajtó mellé letett jéggé fagyott csukák közül kiválasztottam egy kisebbet, bevittem és elkészítettem, tisztára mint a Tutajos. Haver is kapott belőle jócskán, de azért neki valami húsabbat is néztem a kamrában. Miközben ettem, minden olyan néma volt, mint minden nap, de valahogy békésebb is. Hallottam a varjakat károgni odakint, néha egy-egy ág megszabadult a hótól. Az ablakon át néztem a tájat, és arra gondoltam, hogy akármennyire sokat álmodoztam pontosan erről a pillanatról annak idején, tökéletesnek most nem mondható.

Egy üres könyvtár, ahol néhány holttesten kívül semmi nincs, elég fura. És nagy, meg csöndes. Azt gondolná az ember, hogy a könyvtárak alapvetően csöndes helyek, de összehasonlítva ezzel a némasággal, régebben itt valóságos hangzavar volt. Nem volt konkrét elképzelésem, csak könyveket akartam magammal vinni. Azért elsőre a krimik meg ilyesmik felé toltam a kis kocsimat, és -- micsoda érzés! -- két kézzel borogattam le a polcról a könyveket, tizesével hullottak lefelé. Aztán felmentem a szépirodalomhoz. Itt sötétebb volt és félelmetesebb. Hát, srácok, vajon arról, ami most van, megtudok-e tőletek valami újat? Szívem mélyén úgy éreztem, hogy igen. Ezért voltak ők, akiknek élete munkája századokon át él, a legnagyobbak. Minden embernek minden helyzetben tudnak valamit mondani. Legalábbis reméltem. Innen is felmarkoltam vagy 30 könyvet, válogatás nélkül, aztán elindultam kifelé. Mindig így volt: amikor elvégeztem azt, amiért jöttem, rámtört a pánik. Mert az nem lehet, hogy ilyen simán megy, tele van veszéllyel a világ, minden sarokban megmoccanhat valami -- élő vagy holt --, miért nem öltök már meg?! Aztán leértem a kocsihoz, bedobtam kocsistul a szerzeményeket, és útnak indultam a Bakonyba.

Amikor végül nem jött több víz a csapból, különös megkönnyebbülést éreztem. Addig minden próbálkozás előtt ideges voltam, és egyre többször, napjában ötvenszer is le kellett ellenőriznem, folyik-e még víz. Egy reggel azonban ennek vége volt, nem jött több víz. Számba vettem a lehetőségeimet. Hó rengeteg volt még, tüzelőm is akadt, néhány hétig-hónapig biztosan nem a szomjúság öl meg minket. Aznap nem mozdultam ki a házból. Fürdővizet készítettem, és a könyvekből, amiket hoztam magammal, elővettem egyet, amit még nem olvastam, és petróleumlámpa mellett, egy kényelmes fotelban hátradőlve olvastam. Még egy cigarettát is elővettem, pedig azt csak nagyritkán engedélyeztem magamnak. Délután kimentem a pajtába, beültem a kocsiba és beindítottam. Ezt heti 1-2-szer megpróbáltam, és most jeges rémület kúszott végig a gerincemen. Az akkumulátor alig tekerte az indítómotort. Indulj be, csak egyszer indulj be, könyörgök. Vártam. Ha még egyszer megpróbálom és nem sikerül, az az utolsó próbálkozásom, tudtam. Így inkább kiszereltem az aksit, bevittem a házba, és letettem a kandalló mellé. Pár óráig melegítettem, majd visszavittem, beszereltem, és -- tagadva a rettentő félelmet, amit éreztem --, beindítottam a kocsit. Életem egyik legszebb hangja volt a felzúgó motoré. Attól kezdve minden nap legalább negyed órát autóztam az udvaron. Idétlenül nézhetett ki, de hát nem volt senki, aki nézzen. Haver -- így neveztem a kutyát -- mindig velem tartott.

Kutyaugatást hallottam egy reggel. Nem tudtam, nem valami álom folytatódik-e, mert addigra éppen eleget gondoltam arra, hogy ha nem találok valami társaságot, ha továbbra is ilyen egyedül maradok, meg fogok bolondulni. Rohadt nehéz volt nap mint nap szembenézni ezzel a sok szarral, ráadásul úgy, hogy azt sem tudtam, van-e valami értelme a puszta életben maradáson kívül. Amikor láttam azt a Tom Hanks-filmet, amelyikben hajótörött, azon gondolkodtam, hogy vajon mi a francért nem adja fel. Most megértettem: mert képtelenség, bármennyire szeretném is néha. Szóval a kutyaugatás ébresztett fel. Magamra kaptam a ruhámat, kezembe a puskát, és rohantam ki a hóba. Nyomok voltak a ház körül, de nem vagyok egy Aragorn, hogy tudjak belőlük olvasni. Nem ez volt az első eset különben, de most feltünően sok volt, ember és állat egyaránt járt az éjszaka errefelé. Kerestem magamban, hogy félek-e, de valahogy nem találtam. Örömöt, kíváncsiságot, izgalmat annál inkább, amikor újra felcsendült a kutyaugatás, és nem is túl messziről. Arrafelé indultam. Pár száz métert tehettem meg, amikor megláttam. Egy óriási bernáthegyi ült egy fa tövében, mozdulatlanul, és mérte a tájat, benne az embert. Nem látszott rajta öröm vagy düh, csak ült, méltósággal, és várt. Elindultam felé. Most már csak engem nézett, várakozón. Olyan volt, mint valami indiános filmben, amikor a harcos megtalálja az állatát, sast vagy ilyesmi. Tudtam, éreztem valahogy, hogy minden rendben lesz. Odaértem hozzá. Kezemet a fejére tettem. Behunyta a szemét, majd felállt, körülszaglált, és minden érzelemnyilvánítás nélkül elindult a nyomaimon, vissza a házhoz. Nem voltam egyedül többé.

A József. A József háromgyermekes apa, portásként dolgozik 3 műszakban. Szereti a piát, a főnöke ezért időnként ki akarja rúgni, időnként ki is rúgja, aztán vagy visszaveszi, vagy máshol dolgozik tovább a Józsi. Alapvetően rendes ember, simlis vigyora van, szereti a kutyákat. A cégnél, ahol akkoriban dolgoztam, mindig ő etette a két blökit, azok voltak az őrkutyák. József sosem szövegelt, ha vasárnap mentem be dolgozni és ahelyett, hogy alhatott volna, a kaput meg az irodát kellett nyitogatnia. Néha dumáltunk is, piát is vittem neki időnként, sőt egyszer kártyáztunk is, amikor egy év végi buli után bent maradtunk páran. Azt, ami Józsefből maradt, akkor öltem meg, amikor a nagy útra készülvén eszembe jutott, hogy a cég telephelyén egy csomó hasznos holmit találhatok.