Aftershock

Sosem vonzottak a lőfegyverek, de elég hamar rájöttem, hogy az efféle luxussal, hogy mihez van kedvem meg mihez nincs, le kell számolnom, úgyhogy egy nap azzal az elhatározással léptem ki az utcára, hogy fegyvert kell szereznem. Addig aránylag nyugodtan mászkáltam fel-alá, betörtem gyógyszertárakba, nem teljesen szétcincált házakba és gyűjtöttem, amiről úgy gondoltam, még hasznos lehet. De aznap rossz érzéssel ébredtem. Első dolgom volt rohanni a csaphoz, és megnézni, van-e víz. Volt, de az érzés nem múlt el. Az ablak előtt mintha elvillant volna valami árnyék. Odarohantam, feltéptem. Semmi. Gondolkodni kezdtem, és a közvetlen életveszély érzése úgy szakadt rám, hogy szinte lerogytam a fotelba. Éreztem, hogy ebben a pillanatban vége a nyugalomnak, mert megértettem, hogy minden rohadt lépéssel valakihez, aki ártani akarhat nekem, közelebb kerülök, hogy ebben a világban én vagyok a vad, az idegen, a nem normális, és a természet rendje, hogy az ilyet elpusztítsa. Egy seprű nyelét hegyesen kettétörtem, egyik kezemben a botommal, a másikban ezt a nevetséges fegyvert tartva kiléptem az utcára. Nyugalom volt, késő nyár. Az autómhoz siettem, beültem. Izzadt kézzel markoltam a kormányt, és lázasan törtem a fejemet, hogy honnan tudnék fegyvert szerezni, de azonnal. Végül egy vadászbolt jutott eszembe, odahajtottam. Nem tudom, hogy és miért, de érintetlen volt. Betörtem, a kirakat üvegének csörömpölése olyan hangosnak tűnt a néma körúton, hogy összerezzentem. Fél órával később egy jó nagy táskányi lőszerrel, egy távcsöves golyós- és egy sörétes puskával tértem vissza. Tudtam, hogy pisztolyt is szeretnék, de az itt nem volt, és most csak haza akartam menni, elsötétíteni mindent, és a biztonság illúziójában tervezni a holnapot. Hazafelé egy benzinkútnál megálltam, egy ott parkoló autó üzemanyagát kannákba töltöttem, bentről pedig két üveg viszkivel távoztam. Életem egyik legizgalmasabb napja volt, pedig moccantalan volt minden körülöttem. Közvetlenül nem fenyegetett senki és semmi. De úgy tűnt, minden figyel. Azóta csőre töltött puskával az ágyam mellett alszom. Ha tudok.

Két hónapja szakadt össze minden, amikor először jutott eszembe, hogy úgy néz ki, rólam elfeledkeztek, én nem haltam meg, én nem lettem egy két lábon járó semmi, amelyik valami tökéletesen értelmetlen módon mégis létezik, és gyilkol és zabál. Én ugyanaz maradtam, aki voltam, annak ellenére, hogy ha varázsütésre minden visszaállt volna, soha nem lettem volna már a régi. Szeptember végén jutott először eszembe, hogy hideg van. Csúnya ősz köszöntött be szinte egyik napról a másikra, legalább 15 fokot esett a hőmérséklet, és ekkor arra gondoltam, hogy ha nem csinálok valamit, a végén megfagyok. Nem a vírus öl meg, nem a zombik fognak megzabálni, hanem egyszerűen -- ha éhen vagy szomjan nem halok addig -- egyszerűen megfagyok. Az ilyen gondolatoknak az a komoly hátulütője, hogy magukban hordozzák a cselekvés kényszerét. Így hát, noha erre addig gondolni sem mertem, tervezni kezdtem. És az is eszembe jutott, hogy nem valami ilyesmi emelte-e a nehéz sorsú embert mindig is társai fölé? Hogy muszáj volt terveznie. Hiszen akinek minden nap megadja azt, amire szüksége van, annak miért is legyenek álmai? Az én álmom, azt hiszem, sokkal földhöz ragadtabb volt, mint a történelem legmerészebbjeié. De elérni.... Ha tudná valaki, milyen az önmagából kifordult ember üvöltése, ahogy fel-alá visszangzik az utcáról, miközben a kúszó hideg ellen már két-három pokróc sem véd, és az ember éhes és fáradt és egyedül van, nos az a valaki azt mondaná: egy nyugodt, békés, meleg zug, ahol holnap is nap lesz, van olyan fontos, mint a csillagok.

2013 júliusában az egész világon szinte egyszerre tört ki a járvány. Addigra nyilvánvaló lett, hogy az ember nem elég felnőtt ahhoz, hogy megértse: a jövő az ő kezében van, és óriási lehetőségeket mulasztott el rövid léte során. De a Föld vagy a természet, vagy Isten, nevezzük bárhogy, kivárt. Egészen addig, míg egyértelművé nem lett, hogy az ember, ez a magát oly nemesnek, bölcsnek és fennköltnek tartó faj, még arra sem képes, hogy a saját életkörülményeit, a saját vackát, ha úgy tetszik, ne szarja tele. Vagy ha teleszarta, addigra építsen vagy szerezzen egy másikat valahol. És amikor a természet erre rájött, cselekedett.

Körülbelül 1 hét alatt a népesség nagy része meghalt, és mi, az a maradék néhány ezer vagy tízezer, azt hittük, hogy ezzel vége. Hogy nehezen, de valahogyan túléljük ezt is, és majd a következő generáció, vagy az utána következő már csak emlékezni fog minderre, és nem is közvetlenül.

De a sorsnak már nem volt elég egy figyelmeztetés vagy egy sima ritkítás. El akarta pusztítani hűtlen gyermekeit, hogy hírmondóba se maradjon, és hogy a bálnák vagy a fasz tudja, kik-mik, ne is tudjanak arról, hogy volt itt egy faj, amelyik tudta, mi az a kerék és amelyik tudta, hogy odafent, az a sok kis fehér pont az égen micsoda, és álmodott arról, hogy majd egyszer eljuthat oda.

Nem volt kímélet. Mert amikor az első sokkból magunkhoz tértünk, és a magány és az elveszettség érzése egy nagyon kicsit halványulni kezdett, megmozdultak odakint az utcán azok, akiket még nem volt időnk eltemetni. És ne higgyétek, hogy kevesen voltak.

Zombi. Vicces szó volt sokáig. És amikor olyan jelentéssel telik meg, aminek már semmi köze a vicchez, akkor érted meg, hogy az egész kurva világ kifordult önmagából. És amikor egy ilyen világban is az egyetlen dolog, amit tehetsz, az, hogy -- már csak a régi önmagad iránti tiszteletből is -- megpróbálsz megmaradni, akkor rohadtul tud fájni, hogy nincs rajtad kívül senki.

Zombi (főnév): Természetfeletti erők által mozgatott, rendszerint élőhalott ember, akinek nincs saját akarata.

Ez a meghatározás pár ponton sántít. Bár ne így lenne.

Szeretek aludni. Szerettem azelőtt is. De a pusztulás után, amikor túlzás nélkül minden nap élethalálharc lett, és minden falat kenyér maga az élet, akkor bizony felbecsülhetetlen értékűvé váltak azok az órák, amelyekben az ember aránylag nyugodtan alhat. Nekem, megint csak ezt tudom mondani, óriási szerencsém volt az első hetekben, amikor fogalmam sem volt róla még, milyen kurva veszélyes lett odakint egyáltalán megmozdulni is. Hetekig nem költöztem el, hetekig minden nap otthon maradtam, vagy portyaszerű kiruccanások után siettem haza. És nem találkoztam eggyel sem. Pedig de sokan vannak... És amikor hazaértem, és bezártam az ajtót, és lesötétítettem (ezt valamiért ösztönből már akkor megtettem minden alkalommal, vagy akár fel se húztam a rolót), szóval ezek után aránylag nyugodtan tudtam aludni, már ami a közvetlen veszélyérzetet érinti. Hogy egyébként nem voltam a legjobb formában, az érthető. Istenem, milyen jókat aludtam. Hideg volt, fűtés semmi, de 2-3 pokróc, egy vánkos, és kész is voltam. És volt még vezetékes víz. Sokszor arra aludtam el, hogy elképzeltem, hogy felkelek és játszom a most halott szemekkel a polcról figyelő Box-szal. A halott lcd tv-n. De legalább víz még volt.

Hogy a gyógyszerek mennyire fontosak és mennyire tudnak hiányozni, arra az első kegyetlen berúgásom utáni másnapon jöttem rá. Pedig voltak ilyen-olyan gyógyszereim, antibiotikum meg ezek, de iszonyatos fejfájással fetrengeni egy rég elhagyott lakásban, miközben odakint tovább omlik össze minden... nem volt olyan jó. Úgyhogy aznap délután, amikor a második hullám is lement és tudtam legalább gondolkozni, első utam egy gyógyszertárba vezetett. Mókásnak tűnt, hogy 20 levél fejfájáscsillapító miatt megöltem  párat azok közül, akik egy másik világban talán ismerőseim lehettek volna. Vagy csak olyan valakik, aki mellett szó nélkül elmegyek. De ez nem másik világ volt, itt dühöngő vadállatként csatangolt mindenki, aki nem halt meg azonnal. És nekem fájt a fejem, és köztem és a gyógyszerek közt álltak ezek. Nem volt választásom. Hazafelé arra gondoltam, hogy remélem, sosem jön el a nap, amikor élvezni kezdem ezt az egészet.

Nem tudom, mennyi ideje lehettem kivetve ebbe a brutális világba, amikor először jutott eszembe a másik nem. Nőkre mint társaságra persze addig is sokat gondoltam, de másképp nem nagyon. Nem tudom, miért, hiszen állítólag a túlélés ténye mindig nemi vágyat is ébreszt az emberben előbb-utóbb. Vagy hülyeség ez az elmélet, vagy az agyam blokkolta az ilyesfajta gondolatokat, mindenesetre hetek kellettek ahhoz, hogy először ébredjek rá: jó volna valami efféle helyzetbe kerülni most már. Esélyem semmi nem volt rá, de a gondolat időnként eléggé kikerülhetetlenül jelentkezett. Aztán éhes lettem, megöltem valakit, aki valaha ember volt, hogy elvegyem tőle, amit valamiért cipelt magával egy zsákban. Konzervek voltak, és ezen kissé megütköztem, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lesz nála. Aztán rájöttem, hogy elég nehéz lett így a zsák, és kiválóan lehet vele ütni és ölni, és akkor értelmet is nyert a dolog. Kisétáltam a rakpartra és ettem a konzervből. Azért a rakpartra, mert ott szerettem lenni egyrészt, másrészt elég jól be tudtam látni a környezetemet. Még szerencse, gondoltam, hogy nem túl gyorsak. Akkor még, mint megint kiderült, elég keveset tudtam. De azt a konzervet akkor is a lemenő nap által fura fénybe borírott Országházzal a hátam mögött ettem meg, és József Attilára gondoltam és sírtam.