HTML

Aftershock

Történetek a világvégén túlról.

Friss topikok

  • BB88: Crossover! (2012.06.30. 22:43) N031
  • BB88: Szegény fickó. Éli az életét a zombiktól hemzsegő környéken, minden lépésére figyel, retteg és ha ... (2012.06.01. 19:41) N016
  • Zuz: +1 fakje (2012.05.31. 20:11) N014
  • BB88: Kezdődhetne már az új évad, izgalmas résznél lett vége az előzőnek. (2012.05.28. 17:10) N013
  • Zuz: ,,Az apokalipszis számára az igazi szabadságot hozta el. Ezért volt mindenkire sokkal veszélyesebb... (2011.11.22. 12:24) N008

Linkblog

7

2009.12.20. 11:57 AfterMárton

Mindig szerettem egyedül lenni, de amikor kitört ez a szar, hamar rájöttem, hogy ostoba, civilizációs kivagyiság volt ez, semmi más. Így akartam valaki lenni, hogy amikor minden a közösségről, társról, csoportról szól (facebook, jaj istenem, de nevetséges ez a szó ma már), milyen menő dolog magányos faszként meredni az éjszakába. Na, az ilyesfajta hülyeségeket egy világvége úgy sepri el, mint a depressziót a partraszállás. Nem tudom, nem halnék-e meg boldogan cserébe csak azért, hogy egy délutánt át tudjak beszélgetni valakivel. De manapság kétfajta lénnyel találkozhat az ember: az egyik el akarja venni a kajáját – és mellesleg jó eséllyel megöli –, a másik pedig megeszi, mondhatni 2-in-1. Kéne egy kutya.

 

Szólj hozzá!

6

2009.12.19. 08:41 AfterMárton

Amikor először találkoztam élő emberrel az után, hogy ezreket láttam elpusztulni, rögtön meg akart ölni. Egy autóban aludtam, a Kossuth Lajos utcában. Hát igen, akkor még nem tudtam, mekkora hülyeség ilyen helyen egyáltalán 2 percet eltölteni, nemhogy egy éjszakát. Kiraktam magam mellé a zsákomat, volt benne egy csomó kaja, a nagymamám lakásából hoztam el. Azért volt nála ilyen sok, mert a második világháború meg ötvenhat óta mindig volt nála 1-2 hónapra elég konzerv, bab, cukor, szóval a szokásos. Miután úgyahogy eltemettem a ház előtt, és próbáltam búcsút venni tőle, egy sporttáskába pakoltam az összes ételt, amit felleltem a kamrában. És ez a táska lett a vesztem majdnem. Arra ébredtem az autóban, hogy valaki egyszerűen betöri a szélvédőmet, és nyulkál be a zsákért. Nem volt időm örülni, csak valami egészen elemi ösztön uralkodott. Megmarkoltam a botomat és ütöttem. Kiáltás, a kéz visszahúzódott, de mást nem láttam, az ablak tiszta pára, mozgalmas álmom lehetett. Próbáltam a szélvédőre ütött lyukon át kilátni, de erre sem volt idő, valaki feltépte az ajtót és kirángatott az utcára. Hogy többen voltak-e vagy egyedül, nem tudom. Rúgtak, ütöttek. Elájultam. Órákkal később, amikor magamhoz tértem, nem tudtam szívből örülni annak, hogy nem öltek meg.

 

Szólj hozzá!

5

2009.12.18. 07:16 AfterMárton

Hogy hol élek? Sok helyen, de persze van egy, amit az otthonomnak tekintek. Vidéken van, szép ház, biztonságos, eldugott helyen. Van mellette tó, ami hemzseg a haltól, az erdőben vadak, saját energiaellátás, kút, kis konyhakert, 1-2 disznó, csirke. Vannak készleteim, konzervek, ivóvíz, fegyverek, sőt egy nagy rakás könyvet is meg tudtam durrantani a Szabó Ervinből. A legnagyobb kincsem azonban egy hatalmas plazmatévé és egy dvd-lejátszó, hozzá egy kazalnyi film, amit meg is tudok nézni, mert mint mondtam, van áramom.

Csak ezt az egészet nem sokszor tudom élvezni, de remélem, ma éjjel sikerül eljutnom oda. De nem tudom parancsba adni, hogy mit álmodjak.

 

Szólj hozzá!

4

2009.12.17. 07:05 AfterMárton

Azt az egyet nem értettem meg sohasem, hogy miért én? Ez a kérdés amúgy egész életemben végigkísért, de miután beütött a csúnya, és a barátaim meg a családom meg a kutyám is mellettem halt meg, és én nem tudtam mit csinálni, csak őrjöngve vagy csodálkozva, később rezignáltan szemlélni, hogy mit jelent az, amikor mindennek szinte egyszerre van vége, szóval ekkor legalább az értelme megváltozott, sőt leegyszerűsödött. Amikor újra tudtam gondolkodni, mintha mi sem történt volna agyam kicsit problémásabb részeiben, folytatódott a gyötrődés a kérdésen, amire válasz sosem volt és sosem lesz: miért én élek?

 

Szólj hozzá!

3

2009.12.16. 08:00 AfterMárton

Ha az ember bottal jár, egy normális világban is akadályokba ütközik lépten-nyomon, de azért nagyjából simán megoldható szinte minden. Vegyük azt az egyszerű helyzetet, hogy esik az eső, és valami akármilyen anyaggal burkolt úton, járdán kell végigmenni. Jó eséllyel a bot úgy fog csúszni rajta, hogy lehetetlen támaszkodni rá. Ilyenkor azonban van ott valaki, haver, ilyesmi, megfogjuk a vállát neki, a botra csak minimális súlyt terhelünk, és meg van oldva. Az esetek többségében ez működik, ha meg egyedül van az ember, hát valahogy csak megoldja, óvatosan, lassan, legfeljebb elesik, vagy otthagyja az egészet a francba. De ha nincs rajtunk kívül egy teremtett lélek sem a közelben, vagy ha van, azt inkább elkerülnénk, és jó eséllyel ez lesz a helyzet holnap, holnapután, meg mindig, akkor nehéz bármilyen szituációban azt mondani, hogy majd legközelebb, vagyis lehet mondani ilyet, de legközelebb is ugyanilyen egyedül leszünk, azzal a különbséggel, hogy míg most esetleg nem vadásznak ránk ilyen-olyan martalócok, addig holnapra már könnyen lehet, hogy igen. Ez a világ tehát például abban különbözik az azelőtt-től, hogy egyáltalán nincs tekintettel a botra, vagy arra, hogy valami nehezebben megy. Úgyhogy ha az ember csokoládét akar enni, esik az eső, de az egyik lerobbant, szétrabolt Tescónál éppen most nincsenek ellenségek, akkor be kell menni, valahogy, és meg kell szerezni azt a rohadt csokit. Még akkor is, ha közben hatvanszor esel el. Felkelsz úgyis.

 

Szólj hozzá!

2

2009.12.15. 09:45 AfterMárton

Az élet általában sem egyszerű, de amikor azzal a csillapíthatatlan vággyal ébred az ember, hogy márpedig csokoládét kell ennie egy olyan világban, ahol a csokoládé (és megannyi más, azelőtt mindennaposnak tűnő dolog) kincset ér, mert soha többé senki nem gyárt csokoládét, nos olyankor két dolgot lehet tenni. Vagy megharcolunk a vággyal, vagy engedünk neki. És mivel Wilde is megmondta állítólag, hogy a csábítástól egyetlen módon szabadulhatunk meg, ha engedünk neki, úgy döntöttem, hogy megpróbálok csokoládét szerezni. Azt hiszem, valami olyasmi gondolat is közrejátszhatott ebben, hogy végképp és mindenről lemondani, ami kicsit különleges, őrült vagy legalább picit több, mint ami a mindennapos túléléshez kell, képtelen voltam. És bele is fáradtam már, hogy mindent, amit teszek, vonalzóval mérjek ki.

Így aztán a szokásos reggeli nehézségek után kezembe kaptam a botomat, és elindultam csokoládéért, valahova, tudván, hogy nagyon könnyen kerülhetek akár életveszélybe is emiatt.

 

Szólj hozzá!

1

2009.12.14. 07:26 AfterMárton

Végül ez az egész világégésesdi nem lett akkora poén, mint annak idején tűnt, amikor néztük a filmeket, hogy zombik meg ilyesmi. Akkor valahogy azt hittem, milyen fasza, talán a szabadsággal, annak legtökéletesebb, mondhatni vegytiszta formájával azonosítottam azt a világot, amikor mindent szabad -- sőt kell -- a túlélés érdekében. Aztán amikor megjött a dolog, majdnem tök váratlanul ért, pedig könyveim is voltak, ilyen-olyan túlélős meg hasonló. De hiába, mert konkrét lépéseket egyáltalán nem vagy alig tettem, márpedig az lett volna a lényeg -- ahogy minden egyes könyvben, ami a kezembe került, le is írták. Bár azt hiszem, hogy hiába lettem volna fizikailag tökéletesen felkészülve arra, ami jön, az se segített volna azon a sokkon, hogy gyakorlatilag 1-2 nap vagy hét leforgása alatt elveszítettem mindenkit, akit valaha ismertem -- és sokáig úgy tűnt mindenkit, akit valaha megismerhettem volna.

Szólj hozzá!